Könyvajánló: A bértollnok Ady

Szabadkőműves béklyóban:

Ady Endre és a szabadkőművesség I. (1899-1905) 

Raffay Ernő

Bp.: Kárpátia Stúdió, 2013

Ady Endre: A csillagok csillaga

               

Sohse hull le a vörös csillag:

Nap, Hold, Vénusz lehullott régen

S ő dölyföl a keleti égen.

Sohse vörös a hulló csillag:

Rózsás, lila, zöld, kék vagy sápadt,

Szeszélye az égi világnak.

Hulló csillag, hullj, hullj, rogyásig,

Ezer eséssel, ezer jajjal:

Egy csillagból is jöhet hajnal.

Vörös csillag, ragyogj és trónolj,

Mióta ember néz az égre,

Vörös csillag volt a reménye.

Raffay Ernőt először a 90-es évek közepén olvastam, mikor kezembe került a Trianon titkai című műve. Raffay méltatlanul mellőzött személy manapság, akit legfeljebb könyvekről ismer az ember, holott azon kevés politikus közé tartozik, akik a rendszerváltozás után tettek is valamit a Magyarországot fojtogató ellenséges gyűrű felszámolásáért. Ha valaki nem tudná, Raffay komoly szerepet játszott abban, hogy Magyarország fegyvereket szállított a Szerbia ellen fellázadt Horvátországnak, mint honvédelmi államtitkár. Aztán a Kalasnyikov-ügy után - mivel többször is szorgalmazta a Trianoni béke revízióját -, lassan partvonalon kívülre szorult.

Raffay az utóbbi években leginkább a szabadkőművesek szerepét kutatja a XX. század eleji Magyarországon, mely során belebotlott nagy költőnkbe, Ady Endrébe. 

Mélyen megrázó az a kép, amit Raffay elénk tár: az újságíró Ady felületes bértollnok, aki egy fokkal sem különb, mint azok a mai firkászok, akik oly sok sajtóterméket látnak el propagandájukkal. Olyan ez, mint amikor a hősszerelmes hirtelen rádöbben, hogy az imádott lény mégiscsak egy egyszerű lány, a földi ember minden hibájával és esendőségével. Szomorú így látni, de azért még mindig jobb, mint elvenni valakit, akit nem is ismerünk. Ady romlott ember volt, akit baráti körei vittek züllött alakok és -ma már nyilvánvaló-, káros eszmék irányába, hozzájárulva ezzel a Dunai-Monarchia, és az ezzel szimbiózisban élő történelmi Magyarország elpusztításához.  

Emellett persze zseniális költő is volt. Az irodalom az utóbbit tartja fontosnak, az etikatanár az előbbit. Etikából Ady sosem lesz érettségi tétel, míg magyar irodalomból kétségtelenül az marad. Az viszont egy másik kérdés, hogy esetleg nincsenek-e, nem voltak-e olyan költőink, olyan íróink, akiket a modernista/progresszív agresszivitás sírba lökött, noha érdemesek lennének az olvasásra. 

Ady életmódja miatt képtelen volt kilépni abból a körből, amelybe belekerült, ez a kör pedig Raffay levéltári kutatásai szerint zömében erkölcstelen életmódot fojtató egyénekből állt, akik származásilag zsidók (ráadásul   a tradicionális magyar életmódot megvetettő zsidók) és világnézetileg progresszívek voltak. A progresszív politikai áramlatot általában a "jók" közé hajlamos besorolni a közvéleményformáló média.  Érdemes azonban elolvasni - az egyébként szintén zsidó - Jonah Goldberg Liberálfasizmus című kötetét, amely a progresszíveket tartja a világ első totalitárius politikai csoportjának! 

[Megjegyzés: Érdemes ezt a kis cikket elolvasni a könyvről, amely a Magyar Hírlapban jelent meg, roppant tanulságos!]

De visszatérve Adyra! A könyv figyelmeztet, hogy mind tankönyveink, mind lexikonjaink mind a gondolkodásunk még mindig abból a kútból merítenek, amelyet a baloldal (nevezze magát kommunistának, modernnek, progresszívnek, szociálliberálisnak, liberálisnak [bár ettől szegény Széchenyi nyilván forog a sírjában]) ásott ki nekünk. 

Raffayra majd rá fogják aggatni, hogy antiszemita. Olvassák el a könyvet. Nem az. A kutatásait osztja meg és ezeket fűzi értelmes lánccá. Lerántja a leplet azokról a magyarokról is, akik hatalommániából csatlakoztak a szabadkőművesekhez (Jászi!) és méltat olyan zsidót és szabadkőművest is, aki nem játszott a felforgató csoportok kezére. 

Nem könnyű olvasmány és nagyon fájdalmas azoknak, akik szeretik Ady verseit. Ám szükséges, hogy a múltunkat és elsősorban az 1848-tól kezdődő eseményeket újragondoljuk, rendszerezzük és kiigazítsuk. Sok rosszból majd jó lesz és sok makulátlan hősünk fog kevésbé előnyös lámpafény alá kerülni, de ez nem baj. Hitelesebb lesz és igazabb. Hamarosan eljön az idő, amikor majd Petőfi következik (róla hamarosan én is írok terveim szerint) és egész 1848-49. Ki kell majd mondani, hogy A Forradalom nem jó, hanem rossz, hiszen gyorsan radikális változást akar, ami sem a történelemben, sem egy élő organikus szervezetben nem hasznos és rendszerint pusztulással jár. Nem elég csak a kommunista éra által kimazsolázott "tényeket" kellene újra és újra eldarálni a magyar történelem hőseiről vagy irodalmárairól. El kell fogadni, hogy egy Habsburg-párti főnemes "labanc" lehetett ugyanolyan magyar belül - sőt akár különb! -, mint egy "kossuthiánus". El kell fogadni, hogy egy Petőfi lehetett egy francia forradalmi propaganda által megvezetett alak, aki nem ellenségei miatt bukott el a választásokon, hanem mert tökéletesen alkalmatlan lett volna felelős döntések meghozatalára. Aki nem hiszi el, hogy Petőfi milyen arrogáns volt saját választóival szemben, olvassa el ezt: Petőfi propagandabeszéde a szabadszállásiakhoz. Melyikünk szavazna egy ilyen minket és őseinket gyalázó öntelt hólyagra?

Raffay logikája kérlelhetetlen, nehéz lesz belekötni bárkinek a túloldalon. A szerző ugyanakkor leírja azon pillanatokat, mikor Adyban időnként feltámadt a magyar lélek, amikor menekülni akart a maga köré szőtt pókhálóból, újra és újra sikertelenül. Ady nagy költő volt, ez vitathatatlan. Emberileg nem volt az. Sajnos ez is vitathatatlan. Ellentétben a közhiedelemmel a költők és írók nem látják a jövőt, nem látnokok. Pusztán emberek. Olvassuk, szeressük őket, de ne majomszeretettel, hanem kritikával. 

Mert az ő csillaga fog örökké fennen ragyogni, és szerencsére nem a vörös csillag.

A kötet teljesen friss, június 1-től került a polcokra.
Pontszám: 8/10

Első világháborús felelősség kérdése új megvilágításban

McMeekin, Sean: The Russian Origins of the First World War. 

Cambridge, 2011.

Még 2011-ben jött ki egy orosz levéltári dokumentumokra hivatkozó meglepően újszerű kiadván, amely az I. világháború felelőségét is kimerítően tárgyalja, ráadásul eddig fel nem használt források segítségével.[1] Sean McMeekin elsősorban az Oszmán birodalom témakörében jeleskedik, de e téma perifériájaként orosz levéltárakban is kutakodott, mint például a Orosz Állami Hadtörténeti Levéltár (RGVIA) és a Orosz Birodalmi Külpolitikai Levéltár (AVPRI). Ezen kutakodásai között talált több olyan dokumentumot, amelyek átírják azt a hagyományos nézetet, amely például az orosz külügyminiszter, Szazonov emlékiratain alapul.

A hagyományos nézőpont olyannyira átitatta a történetírást, hogy még a XXI. Század elején is ugyanazokat a kliséket veszik elő, amit az 1920-as években megállapítottak a győztesek:

- Szerbiának nincs köze/alig van köze a merénylethez, melyet egyébként is a monarchia állampolgárai követtek el.

- Az osztrák-magyar állam ultimátuma elfogadhatatlan volt.

- Németország akarta a háborút, így biankó csekket adott szövetségesének, amely élt a lehetőséggel.

Ennek oka elsősorban az, hogy végtelenül kényelmes a nyugati világ számára. A II. világháborút Németországhoz kötni annyira egyszerű, hogy akkor már miért ne lehetne egyben az első háború felelősségét is ott tartani.[2]

Talán 12 évvel 2001. szeptember 11. után ideje lenne átgondolnia, hogy ha az USA jogosan indított háborút Irak és Afganisztán ellen a terrorizmus pártolásáért, akkor az Osztrák-Magyar Monarchia szintén jogosan tartotta casus belli-nek a trónörökösének meggyilkolását. Vagy ha ez utóbbi nem volt jogos, akkor Amerika támadása sem! Harmadik lehetőség nincs. Már csak ezért is vizsgálni érdemes, hogy az a tradíció, mely szerint a Nagy Háború felelősei kizárólag német illetve osztrák-magyar körökben keresendők.

McMeekin kötete felhívja a figyelmet rá, hogy az Orosz birodalom igencsak agresszív állam volt – sokkal inkább, mint a Monarchia -, ráadásul külpolitikáját az a Szaonov irányította, aki Konstantinápoly elfoglalásáról álmodozott. Nem mintha ez új lett volna az orosz külpolitikában. McMeekin szerint azonban Szazonov kellően ravasz volt ahhoz, hogy a franciákat, akik eredetileg nem akartak a Balkánért világháborút kockáztatni, beleugrassa abba. Szazonov emlékiratait a szerző több fontos ponton hitelteleníti, bebizonyítva, hogy a dolgok nem úgy történtek, ahogy azt utólag leírta. Olyan egyértelmű, de leírva mégis a nyugatiak számára minden bizonnyal új dolgot is kimond, hogy természetesen Németország és a Monarchia militarista államok voltak (utóbbin én azért vitatkoznék), de bizony az Antant hatalmak is! Szazonovék McMeekin szerint tudatosan rángatták Európát egy nagy háborúba egy kellő időben megindított titkos mozgósítással (amely nem lehetett olyan titkos, hogy ne érje kihívásként a Schlieffen-tervvel kényszerpályán lévő németeket), amely aztán dominóként hozta magával a mozgósításokat és a kataklizmát.

Úgyhogy bármennyire is szidják az egyébként valóban felületes és kalandor Pozzit,[3] mégis úgy tűnik rátapintott (vagy inkább ráhibázott) a valóságra: Oroszország kezdte meg az I. világháborút kirobbantó mozgósítási hullámot. Igaz a pontos dátumot nem találta el, hiszen Pozzi a titkos mozgósítást július 24-re tette,[4] a McMeekin által megállapított 25-e helyett.[5]

Így viszont egész más színben tűnik fel az ominózus kijelentés, melyet 24-én délelőtt az orosz külügyminiszter az osztrák-magyar nagykövetnek a szerbeknek átadott ultimátum ügyében: „Tudom, miről van szó. Háborút akarnak Szerbiával!... Tűzbe borítják Európát.”[6] Úgy tűnik Szazonov ezután döntötte el a mozgósítás – és ezáltal – a háború elindítását.

Hogy az oroszok azonnal nem egy Monarchia, hanem egy totális háború kezdetét döntötték el, az abból is kitűnik, hogy a délután 15 órakor összeülő minisztertanács elhatározta 4 katonai körzet és a fekete-tengeri, valamint (!) keleti-tengeri flottájának mozgósítását az események alakulásától függően.[7] Azt talán aligha kell magyarázni, hogy a keleti-tengeri hajók mozgósítása nem a Monarchia ellen szólt! McMeekin azon felfedezése, hogy az orosz mozgósítás már 25-én titokban megkezdődött, megkérdőjelezhetetlenné teszi, hogy az oroszok döntöttek elsőként úgy, hogy itt nem lesz pusztán egy osztrák-magyar-szerb konfliktus. Ez azt is jelenti, hogy úgy érezték a néhány nappal korábbi francia-orosz csúcson kellő biztosítékot kaptak arra, hogy Franciaország is felsorakozik mellette.

Így egyértelműen összeomlik az álláspont, hogy Oroszország nem akart háborút 1914 nyarán, és Szerbiát igyekezett visszafogni egy túl heves elutasítástól az ultimátum kapcsán. Galántai azon megjegyzése könyvében, hogy bár nem ismertek az orosz és francia tárgyalások feljegyzései, mégis világos, hogy a két szövetséges ki akarta tolni az összecsapás idejét még jó pár évvel,[8] egész egyszerűen téves! Legfeljebb a franciákat megtévesztették az oroszok – megjegyzem Pozzi is ezt állította, így megint nem tévedett! -, de a medve kétségtelenül elindította a lavinát.

Igazán figyelemreméltó, hogy McMeekin orosz forrásokon alapuló könyve még mindig arra késztet egyes nyugati véleményezők elkenjék ezt a felelőséget, hiszen a kötetről recenziót készítő Lucien J. Frary azt az elképesztő konzekvenciát vonja le, hogy „…Szazonov idején az orosz vezérkar azt állította, hogy a mozgósítás egyenértékű a háborúval. Az általános mozgósítás tehát harci cselekmény volt a két német állam ellen. Ám az idő drága árucikk, és az orosz vezetésnek nem volt oka, hogy elhalasszák az elkerülhetetlent. [kiemelés tőlem].”[9]

Persze kérdés, hogy valóban elkerülhetetlen volt-e, elvégre 1914 előtt sokkal súlyosabb konfliktusok is voltak, amelyet a politikusok és diplomaták higgadtsága megóvott attól, hogy világháborúba torkolljanak. Mellesleg talán ezt a marxi filozófiából eredeztethető axiómát a történelmi sorsszerűségekről ideje lenne lassan száműzni oda, ahova való, vagyis a történelem szemétdombjára. A történelmet emberek „csinálják”, a döntéseket emberek hozzák, nincs itt semmi elkerülhetetlen, csak döntés van és következmény. Ráadásul, ha elkerülhetetlen volt, akkor a veszteseket miért ültették annyi éven át szégyenpadra és alázták meg elfogadhatatlan békefeltételekkel?

Mellesleg kíváncsi lennék, mikor jön el az idő, mikor majd eszébe ötlik valamelyik kutatónak, hogy a legnyilvánvalóbbra gondoljon: Szerbia felelősségére.

Magyarországon eddig nem nagyon hallottam a könyvről, arról pláne nem, hogy esetleg fordítás készülne belőle, pedig hát két kézzel kellene kapálóznunk bizonyítékok után, hogy végre lemossuk magunkról a bűnös nemzet képét...

---

[1] McMeekin, Sean: The Russian Origins of the First World War. Cambridge, 2011.

[2] McMeekin, p.43. Itt példát hoz egy új 2004-ben kiadott a háború eredetét taglaló műből, amely csak egyszerűen a német katonai vezetők világuralmát adja meg okként.

[3] Egy Ablonczy Balázzsal készült HVG interjúban került szóba, ahol Ablonczy leveszi róla a keresztvizet is, több-kevesebb joggal: http://hvg.hu/tudomany/20100603_trianon_ablonczy_balazs Letöltve: 2013.05.18.

[4] Pozi, Henri: Századunk bűnösei… ford.: Marjay Frigyes. Bp., 1936. p. 26.

[5] McMeekin, p. 63.

[6] Galántai József: Az I. világháború. Bp., 2000. p.113.

[7] Galántai, p. 113-114.

[8] Galántai, p. 112-113.

[9] Frary, Lucien J.: Review of McMeekin, Sean, The Russian Origins of the First World War. H-Russia, H-Net Reviews. February, 2012. Interneten: http://www.h-net.org/reviews/showrev.php?id=34716 Letöltve: 2013.05.18.