Ben Elton: Vakvilág
Bp.: Alinea, 2011
Ben Elton könyve igazi csemegének ígérkezett számomra. Hogy
miért? Egyfelől rajongója vagyok az antiutópiáknak, igyekszem minden
disztópiáról írt könyvön átrágni magam és minden olyan kötet, mely visszatükröz
valamit azon meggyőződésemből, hogy a mai világ genny és fenntarthatatlan,
örömet okoz. Másfelől nálam a humor csúcsa a Fekete Vipera sorozat, melynek
Elton volt a forgatókönyvírója. Ha valaki nem ismerné a Fekete Viperát (érdemes a 2. évaddal kezdeni, mert az első nem az igazi), hát az
sürgősen pótolja, mert amit abban Rowan Atkinson, a zseniális Baldrick, alias
Tony Robinson majd a későbbiek során Hugh Laurie és Stephen Fry alakít, az
eszement. Szóval olyan vehemenciával vetettem rá magam a karmazsinvörös könyvre,
mint a TV2 sztárocskái Byealexra. Igaz némileg több jóindulattal. Nem lehetett
nem érezni benne az 1984 és a Fahrenheit 451 zamatát és füstös mellékízét. A
humor nem hiányzott a kötetből, szó se róla. Azon majdnem meghaltam, mikor
lefestette, hogy az állam kijelenti: mostantól mindenki celeb és híresség lesz.
Csak egy dolog volt, ami nem tetszett. Sőt tulajdonképpen nem nem is a
tetszéssel volt a gond.
Ben Elton nagy élvezettel nyom fricskát az egyház orra alá,
ez már kiderült a Fekete Viperából is. Ami nem feltétlenül baj, mindenki kell,
hogy kellő cinizmussal álljon a dolgokhoz. Azonban eme regényt számomra teljesen
hiteltelenítette, hogy kitárulkozó modern bulvárosodó világunkat még
mindig az egyháztól félti. Azért - az amúgy is túlságosan befeketített - inkvizíció kora már régen leáldozott és manapság a szabadság és demokrácia nevében többeket ér erőszak, mint a kereszténység nevében. Őszintén szólva az egyház maradt mára az egyetlen
olyan intézmény, ami úgy ahogy ellenáll az agyrémnek, amit civilizációnak és nyugati világnak csúfolunk. Ben Elton azonban nem átallja az
általa felvázolt tömegtársadalmat a vallás vezetése alá tolni. Aki szerint ma
az egyház jelenti a veszélyt az emberekre, az szerintem vagy teljesen vak, vagy
szimplán kiszolgálja a keresztényellenes ideológiákat. Komolyan azt akarta
beadni az olvasónak, hogy egy pap erőszakolja rá az emberekre, a nyilvánosság
előtti nemi életet, és hogy a gyereknek a Happy Meal nevet adják, mert a Pisti nem elég csillogó?
Szóval a remek történetet sikerült egy számomra teljesen
érthetetlen idegen köntösbe öltöztetni, és ezt még az időnként fergeteges humor
sem tudta számomra kárpótolni. Talán rosszkor olvastam és valószínűleg 10 éve
lenyűgözött volna. Csak mostanra elegem lett a maradék értékek további
erodálásából.
A regény története nyolcas (ami egyébként nem csak a
szerző érdeme, mert szinte egy az egyben koppintás korábbi antiutópiákról), a „látvány”
erős hatos, a humor nyolcas, a hihetőségskálán azonban nálam hármas alá. Kár
érte.
Összegezve a pontszám: 6/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése